Éjfekete és Hófehér Világvégi Utazása

Zelnice, majd három héttel ezelőtt kreatív játékot hirdetett. Az újrapulcsiból készült állatkái ihlette meséket/novellákat/verseket kellett írni egy saját állatka megnyerésének reményében. Ahogy nap nap után újabb és újabb bárányok/elefántok mutatkoztak be, lassan egy egész mesefüzér kezdett körvonalazódni a fejemben. A határidő "szűk" volt, mindössze két művel sikerült végeznem, amik végül közönség szavazás szerint holtversenyben elsők lettek a felnőtt kategóriában. (Itt is köszönöm mindenkinek, aki szavazott rám!)

Az alábbiakban, a mesefüzér nyitó darabját olvashatjátok. A szereplőkben Zelnice két állatkájára – mégpedig Égszínkékre és Rózsira – is ráismerhettek. Ez semmiképpen nem a véletlen műve! :)

1. Éjfekete, akit Szénfeketének hívtak

Írta: Tóth Fanni/Piroseper

Hallottál már a felhőbárányokról? Nem, nem az égen szálló bárányfelhőkre gondolok – amiknek megjegyzem vajmi kevés köze van a hús-vér állatokhoz –, hanem a felhőbárányoknak nevezett csodás lényekre. Ha nem, ne ess kétségbe, mert most róluk, azaz egészen pontosan egyikükről, mégpedig Éjfeketéről fogok mesélni. De ne rohanjunk ennyire előre!

A felhőbárányok a Világvégi Mezőség, Eldugott Szegletében, a lehető legunalmasabb vidéken élnek. Egész álló nap a kövér fűben heverésznek, és amikor megéheznek átfáradnak a közeli meggyligetbe. A földre hullott piros gyümölcsökből lakmároznak, amikor pedig megtelik a hasuk, visszavánszorognak a szellő cirógatta rétre, és lepihennek a dús fűbe. Első hangzásra úgy tűnhet, hogy nem sokban különböznek az átlagos juhoktól, bár egy ember gazda, biztosan nem adna nekik ebédre meggyet. De ha felhőbárányokat látnál, rögtön rájuk ismernél: bundájuk a szivárvány minden színében pompázik, oldalukon felhőt formázó fehér foltok virítanak, ha pedig végigsimítanál rajtuk, éreznéd, hogy szőrük mennyire puha és tiszta.

Természetesen a Világvégi Mezőségnek számos rendkívüli lakója van, mint például a vándor felhőmadarak, akik újra és újra hosszú utakra indulnak, hogy körberepüljék a hatalmas országot. Hófehér, a hófehér felhőmadár is egy volt közülük. Szerette ahogy a tollazatába belekapott a szél, és ahogy a magasból letekinthetett a hegyekre, erdőkre, vagy éppen a lapos rétekre. Előző este érkezett az Eldugott Szegletbe – ahol sosem történik semmi –, ezért úgy döntött, hogy reggeli torna gyanánt körberepül a környéken. A fű hajladozott a szélben, változó mintázatot rajzolva a földre. Szárnyai lassan bemelegedtek, és már sokkal kisebb erőfeszítéssel tartotta magát a levegőben. Egy zöld domb oldalán, egy nagy halom színes vattapamacsra hasonlító juhot pillantott meg: sárgát, kéket, rózsaszínt, narancsot, lilát… és feketét. A madárka megrázta a fejét, és a föld felé vette az irányt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a jelenséget. Nem tévedett, egy kicsit távolabb a többiektől, tényleg egy fekete felhőbárány feküdt. Csapkodni kezdett a szárnyával, hogy lelassítson, majd elegánsan landolt a fekete juh orrán.

– Te fekete vagy! – állapította meg oldalra billentett fejjel Hófehér.

– Te pedig nem – válaszolta bandzsítva a felhőbárány, mert a madár túlságosan is közel volt a szeméhez.

– Itt senki más nem fekete – csicseregte Hófehér.

A felhőbárány erre lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Hófehér átugrott egy erős fűszálra. Olyan szomorúnak látta a fekete juhot, hogy nem hagyta annyiban a dolgot.

– Én Hófehér vagyok, egy vándor felhőmadár. Téged, hogy hívnak?

A felhőbárány csak bámult rá. Hófehér már azon töprengett, hogy talán nincs is neve, amikor a juh végre megszólalt.

– Éjfekete a nevem, és mezei felhőbárány vagyok.

Ekkor egy mézesmázos hang szólalt meg a madárka mögött.

– Hívd csak Szénfeketének, ahogy mi tesszük.

Hófehér megfordult, és egy gyönyörű, kék juhot pillantott meg.

– Égszínkék a nevem – mutatkozott be, mintha ezzel nagy kegyben részesítené a madarat.

– Én pedig Halvány Rózsaszín vagyok, de hívj csak Rózsinak – kotyogta közbe egy hosszú szempillás felhőbárány, aki közvetlenül az elegáns kékség mellett pihengetett, és láthatóan nagyon szeretett volna a figyelem középpontjába kerülni.

Hófehér egy kicsit összezavarodott a sok név hallatán.

– Éjfekete miért Szénfekete? – kérdezte értetlenül, és felváltva nézte a felhőbárányokat.

– Nézz csak körül – válaszolta Égszínkék – a színek körbevesznek minket. Akár órákon át csodálhatjuk a naplemente perzselő sárgáját, az ég és a víz átható kékjét, a hajnal mély liláját, a virágok különleges rózsaszínjét, a meggy pirosát, a fű friss zöldjét… és akár estig sorolhatnám. De a fekete? Ugyan mit csodálunk ami fekete?

Hófehér értette mire gondol a juh, így nem is kellett gondolkodnia a válaszon.

– Hát az éjszakai ég ámulatba ejtően titokzatos, és egyszerre csodálatos. Nem utolsó sorban pedig, fekete.

Éjszínkék felhorkantott.

– Ó kis madárka, mit tudsz te a világról? – kérdezte sóhajtva a dölyfös juh. – Hát nem tudod, hogy a felhős éjszaka mennyi veszélyt hoz ránk? Úgy beborít minket a sötétség, hogy még az orrunkig sem látunk. Nincs is ennél jobb alkalma a kőhasú farkasoknak, hogy megtizedeljenek minket. Az éjszakákat a világító Hold teszi könnyebbé, a feketeség csak szerencsétlenséget hoz ránk. – Éjfekete becsukta a szemét, remélte, hogy elsüllyedhet szégyenében. – Mi csak jót tettünk Szénfeketével, hiszen a szén kevésbé ártalmas, mint az éjszaka. A szén, csak összepiszkolja a bundánkat, de nem vonzza a kőhasú farkasokat.

Hófehér csak pislogott. Arra gondolt, hogy az Eldugott Szegletet babonás nyájak lakják. Köztudott, hogy a kőhasú farkasok már régóta a Világvégén Túl élnek, a Fekete Hegységben, és követ esznek, nem pedig felhőbárányt. Mielőtt egyet is csipoghatott volna, Égszínkék feltápászkodott, látványosan kinyújtóztatta csíkos lábát, hogy mindenki megcsodálhassa, majd faképnél hagyta Hófehért, és Éjfeketét. Rózsi sóhajtott egyet, megrázta a fejét, jelezve, hogy a madárka szerinte sem tud semmit a világ dolgairól, majd felpattant és a kék juh után ügetett.

Hófehér odaszökdellt Éjfeketéhez és megint az orrára ugrott. A felhőbárány lassan kinyitotta a szemét. A madárka lehalkította a hangját és bizalmasan előre hajolt, hogy a közelben sütkérező sárga juh, semmit ne hallhasson a szavaiból.

– Mondd csak, miért tűröd, hogy másnak hívjanak, mint az igazi neved?

Éjfekete még sosem gondolkodott el ezen. Már a birkaoviban is Szénfeketének csúfolták, sehogy sem tudta rávenni a többieket, hogy az igazi nevén szólítsák. Szelíd jószág volt, jobbnak látta halkan elviselni a gúnyolódást abban a reményben, hogy egyszer abbahagyják. Hát nem hagyták, így lassan megszokta, hogy mindenki Szénfeketének hívja.

– Miért ne tűrtem volna? – kérdezett vissza végül. Hófehér erősen törte apró kobakját, hogy miként magyarázza el a dolgot, de aztán arra jutott, hogy jobb ha bele sem kezd. Azonban elhatározta, hogy nem hagyhatja itt Éjfeketét, mert sohasem állna ki magáért, talán Szénfeketeként kellene leélnie az egész életét. Ráadásul, nem ebbe a színes nyájba való, ahol éppen csak megtűrik. De létezik…

– Ez az! – kiáltott fel izgatottan. A sárga juh hegyezte a fülét, mire Hófehér felugrált Éjfekete feje búbjára, és közvetlenül a fülébe csiripelt. – Hallottál már a fekete nyájról?

Éjfekete megrázta a fejét, mire Hófehér majdnem lebucskázott a földre. Kitárta a szárnyát, megtámaszkodott a juh fekete szőrében, és suttogva hadarni kezdett.

– A fekete nyáj, a Világvégi Mezőség másik oldalán, a Félreeső Szegletben található. – Egy pillanatra elmerengett, hogy vajon Éjfeketét zavarná-e ha a juhokat babonás népségnek titulálná, de végül úgy döntött nem kockáztat. – Nos, a mezőség minden részéről oda vándorolnak a színes nyájak fekete tagjai. Tudod, a te eseted nem egyedülálló. Nincs mit szépíteni, a juhok egyszerűen nehezen viselik el a fekete színt. Ezért, tudod mit kellene tenned?

Éjfekete nem mozdult, Hófehér pedig nem bírta kivárni az esetleges választ, ezért folytatta.

– Szerintem útra kéne kelned, mert a fekete nyájban van a helyed.

Éjfekete füttyentett egyet. Nem tudta, hogy képes ilyesmire, éppen annyira meglepődött a kicsúszott hangon mint Hófehér. Útra kelni? Rengetegszer eljátszott a gondolattal, hogy örökre elhagyja az Eldugott Szegletet és felkerekedik, hogy világot lásson. De sohasem tudta hova mehetne, hiszen ide született, itt hívták Szénfeketének, itt ivott vizet és evett édes meggyet.

– Nem ismerem az utat! – suttogta az idegesen verdeső madárnak. Hófehér csipogva felnevetett.

– De én igen, és megmutatom neked!

– Leszel a vezetőm?

– Leszek a vezetőd. – bólintott ünnepélyesen a madárka.

– De hiszen engem ide köt minden!

– Mármint az undok nyájad? – szúrta közbe Hófehér.

– Nem – vágta rá a felhőbárány, és maga is meglepődött a válasz gyorsaságán. – Hanem az ismerős dombok, a meggyliget és a zubogó patak.

– Hát, nem akarlak megbántani, de léteznek ennél sokkal szebb helyek is. És ne feledd, hogy ide bármikor visszatérhetsz. De elindulni… elindulni sokkal nehezebb.

Éjfekete elmosolyodott. Olyan régen mosolygott már, hogy nem is tudta felidézni az utolsó alkalmat. Ha elmegy, óriási felbolydulást fog okozni, és évekig róla fognak beszélni.

– Akkor ideje útra kelnünk, nem igaz?

– Ó, azért várjuk meg a reggelt! – csicseregte Hófehér, miközben boldogan bukfencezett a levegőben.

•

Éjfekete egy percet sem aludt azon az éjszakán. Nem csak azért, mert Hófehér hortyogott a feje búbján, hanem mert nagyon izgult az út miatt. Amikor a nap első sugarai áttörték a sötétséget, feltápászkodott, maga mögött hagyta a nyájat, és a harmatos fűben átsétált a közeli meggyligetbe. Hófehér felriadt, álmosan körbepislogott, majd egy hosszú ásítást követően megszólalt.

– Hova ez a nagy sietség Éjfekete?

– Már nem tudtam tovább feküdni – válaszolta a felhőbárány. – Szeretnék elindulni.

– Ó, csak ne olyan sietősen! – kiáltott fel a madárka, miközben a szárnyát melegítette az első felszálláshoz. – Mielőtt elindulnánk, meg kell reggelizned, hogy erőd teljében legyél. Az út fárasztó lesz.

Hófehér nagy levegőt vett, leugrott a juh fejéről, lábával még a füvet is súrolta, majd erős szárnycsapásokkal egy faágra küzdötte fel magát.

– Elmegyek összeszedni a holmimat, addig egyél valamit.

Minden további szó nélkül, a Fészek Hotel felé vette az irányt.

Éjfekete csak bámult utána néhány pillanatig. Azon tűnődött, hogy csodálatos érzés lehet a felhők között szállni. Aztán megrázta a fejét, és újra az útra gondolt. Egy nap, bőven elég egy álmot megvalósítani!

A ligetben, egy szikla aljában, volt egy titkos rejtekhelye, ahol a kevéske holmiját rejtegette a nyáj elől. Kincsei nem csak számára jelentettek sokat, hanem mezőség szerte is igen értékesnek számítottak: volt egy nagy, hímzett kendője, ami a banánhasú majmok erdőségeiből származott; volt egy üveggolyója Elefántföldről, melyben örvénylettek a színek ha rásütött a nap; és volt egy színes dobozkája tele ritka répaföldi cukorkával. Kiterítette a kendőt, a dobozt a közepére tolta, majd a cukorkák közé rejtette a picinyke üveggolyót.

Úgy gondolta, bölcs dolog lenne némi elemózsiát is csomagolnia. Naptól aszalódott meggyet keresett, és jó adagot a kendőre hordott. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnie, a nyáj a lédús gyümölcsöket kedvelte. Néhány szemet megevett gyűjtögetés közben, bár alig bírta letuszkolni a reggelijét, úgy érezte, hogy egy csapat verdeső pillangó költözött a hasába.

Egészen nagy halom szikkadt meggy tornyosult már a kendőn, amikor Hófehér megérkezett. Egy pici batyu volt a hátára erősítve, úgy hogy ne zavarja a repülésben.

– Reggeliztél már?

Éjfekete bólintott, és a hátára erősítette a kendőt, benne az aszalt gyümölcsökkel és a dobozkával.

– Remek! – kiáltott fel Hófehér. Kecsesen szaltózott a levegőben, majd a juh fején landolt. – Ideje elbúcsúznod!

Éjfekete a liget szélén találkozott a reggelizni érkező színes nyájjal. Amikor a többiek meglátták az útikendőjével, egyszerre torpantak meg. Égszínkék kivált a nyájból.

– Nohát, Szénfekete, hova indulsz?

Éjfekete kihúzta magát a gúnynév hallatán.

– Útra kelek, és megkeresem a fekete nyájat! – felelte büszkén. – És ha nem tudnád, Éjfeketének hívnak!

Égszínkék elkerekedett szemmel nézte a fekete juhot, hirtelen meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Életében még soha senki nem hagyta el a nyájat, ráadásul Éjfekete még sohasem állt a sarkára. Úgy tűnt, az a kedd a meglepetések napja volt.

– Minden jót kívánok nektek! – mondta elégedett mosollyal Éjfekete. A nyáj még levegőt is elfelejtett venni. Sosem látták mosolyogni fekete társukat.

Ahogy Éjfekete végignézett rajtuk, tudta, hogy most már nem félne visszatérni közéjük. De azt is tudta, hogy sosem fogja látni őket többet. Várja a fekete nyáj, várja az igazi otthona!

Hófehér csipogva vihogott a bamba tekintetek láttán, még akkor is, amikor a felhőbárányok már csak színes vattapamacsoknak tűntek.

Éjfekete és Hófehér maga mögött hagyta az Eldugott Szegletet, és nekivágott a Világvégi Mezőségnek.