2. Éjfekete és a Szélvárosi Gyümölcsvásár

Írta: Tóth Fanni/Piroseper

  Éjfeketének fájt a lába a rengeteg sétálástól. Nem siettek sehova, de végtagjai eddig csak a mező és a meggyes közötti távot gyűrték le – igaz, hogy azt nap mint nap –, azonban az egész mezőséget hosszában végigjárni nem volt piskóta. A fekete felhőbárány csak most döbbent rá, hogy az út nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzelte. Az első kilométereken még peckesen lépdelt, dombra fel, aztán dombról le, majd a térde meg-megroggyant a lábába költözött fáradtságtól, és egy kis pihenés vagy aszalt meggy rágcsálást követően sem lett jobb a helyzet.

   Éjfekete nagyon nehezen kelt fel a negyedik reggelen. Előző nap este, sötétedés előtt egy hatalmas meggyfa tövében telepedtek le, és a felhőbárány szinte azonnal álomba szenderült. A nap már magasan járt, amikor felriadt a szunyókálásból. Hófehér az egyik alsó ágon énekelgetett.

   – Jó reggelt hétalvó utazó! – trillázta nevetve, miközben egy kimagozott meggyet csipegetett.

   Éjfekete felnyögött, mert fájt minden egyes porcikája. Még sosem érzett ilyet korábban.

   – Ezt úgy hívják, hogy izomláz – mondta nagy bölcsen a madárka. – Azt kell mondanom, hogy a felhőbárányok nem valami fittek. De ne aggódj, meg fogsz erősödni.

   A juhot nem nagyon vigasztalta a gondolat, csak a sajgó lábára és hátára tudott gondolni. Míg aludt, Hófehér egy kupac friss meggyet hordott mellé, így csak kinyújtotta a nyakát és máris bekapta a legfelső érett szemet. A gyümölcs kétszer olyan édes volt mint amit valaha is evett. Már éppen említette volna az észrevételt Hófehérnek, amikor két idegen hang kúszott a fülébe. A szellő odafújt hozzájuk egy beszélgetést.

   – Mondtam én, hogy itt van az a meggyfa!

  – Nem, te azt mondtad, hogy a negyedik dombon van a gesztenyefától. De erre egyetlen gesztenye sincs!

  – Én biztos vagyok benne, hogy meggyfát mondtam, mert az Eldugott Szegletben más nem nő. Ezen fa gyümölcsei pedig nagyon kelendőek a vásáron.

   A másik hang horkantott.

   – Tudom, folyton ezt ismételgeted. Egyedül nem bírnál el elég gyümölcsöt. Blablabla.

   – De ezt a helyet...
   – Tudom bátyó – vágott közbe türelmetlenül a másik hang –, nem mutathatom meg senkinek. Ártana az üzletnek.

– Ahogy mondod öcskös!

Éjefekete a szomszédos dombokat kémlelte, és kiszúrt két juhot. Hunyorítva figyelte őket, de rájött, hogy nem felhőbárányokat, hanem zsebbárányokat lát. A zsebbárányok voltak a legfurfangosabb kereskedők mezőség szerte. Hófehérre nézett:

– Nohát, zsebbárányok!

Hófehér bólintott, de közel sem tűnt olyan lelkesnek, mint útitársa.

– Még nem találkoztál egyikükkel sem? – kérdezte csipogva, és az ágról Éjfekete fejére szállt.

– Dehogynem, egyszer járt nálunk egy magányos vándor zsebbárány, akivel aszalt meggyet répaföldi cukorra cseréltem. Évekig beszédtéma volt a színes nyájban.

– Nahát, te kóstoltál már répaföldi cukrot? – kérdezte Hófehér, és cuppogó hangot hallatott, mintha cukorkát szopogatott volna. – Ugye mennyire finom? Egyszer kaptam egy kis darabot a szülinapomra, és a legédesebb csemege volt amit valaha is ettem.

Éjfekete elmosolyodott, és elhatározta, hogy Hófehérnek mindenképpen ad majd az értékes kincséből. A két zsebbárány felért a meggyfához, és bambán bámulták az utazókat. Hófehér a két juh elé, a földre röppent, és illedelmesen meghajolt.

– Hófehér vagyok, egy vándor felhőmadár – szárnyával a fekete juhra mutatott –, ő pedig Éjfekete, egy mezei felhőbárány. Utazók vagyunk, a Félreeső Szeglet felé tartunk, hogy megtaláljuk a fekete nyájat. Ti, honnan jöttök és hová mentek? – kérdezte tőlük Hófehér, a mezőségi szokásoknak megfelelően.

Az idősebbnek tűnő, szürke-kék csíkos zsebbárány a testvérére pillantott, megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

– Nos, én Szürkekék Egyzseb vagyok, ő pedig az öcsém, Szürkezöld Egyzseb. A nagy múltú, Szélvárosi Egyzseb kereskedő család tagjai vagyunk, és meggyet gyűjtünk a holnapi gyümölcsvásárra.

Éjfekete észrevette, hogy csak az egyik oldalukon van zseb, de az egyenesen hatalmas volt. Az a kereskedő, aki a színes nyájnál járt évekkel ezelőtt, mintegy két tucat zsebbel született.

– Azt mondtad gyümölcsvásár? – rikkantotta Hófehér izgatottan. – Hiszen azt évente csak egyszer rendezik meg!

A madárka sarkon fordult, és Éjfekete orrára libbent.

– Éjfekete, jártál már Szélvárosban?

A felhőbárány megrázta a fejét.

– De már hallottam róla. Szélváros, a mezőség legszélső nagyvárosa. Utána már csak az Eldugott Szeglet, azon túl pedig a Világvégén Túl húzódik. Én is szeretnék menni!

Éjfekete még sosem járt nagyvárosban, vásárban pedig végképp nem. Itt volt a remek alkalom!

•

Egész délután és este beszélgettek, miközben meggyet szedtek a fa alatt. Az Egyzseb fivérek az érett és hibátlan szemeket keresték, Éjfekete pedig a napon szikkadt darabokat gyűjtögette össze. Másnap korán keltek, és a város felé vették az irányt.

Az Egyzseb testvérek eleinte rengeteget beszéltek, vicces történeteket meséltek, és a felhőbárányt faggatták a színes nyájról. Olyasmiket is ordibáltak, hogy “Vegyék meg a legédesebb meggyet, amit valaha is ettek!” és “Vegyen édes meggyet, nem fogja megbánni!”, hogy gyakoroljanak a vásárra, de aztán egyre hallgatagabbá váltak. A csendet Hófehér dúdolgatása, és egy-egy sóhaj vagy nyögés törte meg. A fivérek, túlságosan is megpakolták a zsebeiket, így képtelenek voltak egyenesen menni, mert csak az egyik oldalukat húzta súly. Hófehér néha felkuncog, de Éjfekete nagyon is átérezte a helyzetüket, mivel az izomláz makacsul kitartott. A kendőt szinte szakadásig töltötték aszalt meggyel, hiszen ki tudja mit találnak majd a vásárban? Remélte, hogy végre megízlelheti a sárga banánt, vagy a cukrozott fügét, esetleg a barna datolyát.

Éjfeketének még a lélegzete is elállt, amikor meglátta Szélváros hatalmas, fából készült falait. A birkaoviban azt tanulta, hogy még a békeidők előtti időkben, a Szélvárosi Hódkirály emeltette a fa építményt, hogy népe biztonságban legyen az akkor még húsevő kőhasú farkasoktól. Széles út szelte át a tájat, mely egyenesen a város kapujához vezetett. A járókelők apróknak tűntek a távolból, néhányuk szekeret húzott, mások hatalmasra tömött batyu alatt görnyedtek.

– Végre! – nyögte Szürkekék, és új lendületet kapott a cél láttán. Szürkezöld is begyújtotta a tartalék rakétákat.

– Mangó, bundafesték, zenedoboz. Mangó, bundafesték, zenedoboz… – kántálta magában, amikor elrobogott Éjfekete mellett, egyenesen a kapu irányába. Nem sok kellett, és bátyját is leelőzte.

A bundafesték nem volt újdonság Éjfekete számára. Próbálkozott vele – még a birkaoviban elcsent egy tégelyt –, de a fekete szőrét egy szín sem fogta be. Akkoriban sokat adott volna érte, hogy úgy nézhessen ki, mint Égszínkék.

Ahogy egyre közelebb kerültek az úthoz, úgy nőtt a hangzavar. Besoroltak a városba hömpölygő tömegbe, a felhőbárányt majdnem fellökte egy hosszú karú banánhasú majom, aki éppen egy banánt tömött magába. Éjfekete nagyon igyekezett a két Egyzseb nyomában maradni, mivel félő volt, ha elkeverednek, nem találják meg egymást. Egy tószagú halas kordé mögött haladtak, ami egy kicsit lelassította őket, a zsebbárányok nagy bosszúságára. Hangosan hőbörögtek és pörlekedtek a halkereskedő vidrával, aki végül az első vásárlójuk lett. Azt mondta, visz valami különlegességet a gyerekeinek. Végül mosolyogva és hajlongva váltak el, a büdös halakat pedig maguk mögött hagyták.

Éjfekete ámulva nézte a kaput, amikor átjutottak alatta. A fába gondos kezek hódokat, farkasokat és írásjeleket faragtak. A felhőbárány ekkor sajnálta igazán, hogy nem tanult meg olvasni.

– Békével jössz, békével mész! – kiabálta Hófehér a juh fülébe, hogy a zajban is hallják egymást. – Ezt ígéri a felirat. Elég elavult nem igaz? Sokkal találóbb lenne az, hogy békében élünk.

A város falain belül, az út mindkét oldalán, már rengeteg árus kínálgatta a portékáit, vagy éppen nagy pakolás közben volt. Leterített kendőkre és takarókra helyezték csinos halmokba a gyümölcsöket és zöldségeket, furcsa lila almáktól kezdve, olyan hosszú répákon át mint maga Éjfekete, egészen akkora diókig, mint Hófehér.

Az Egyzseb testvérek nem álltak meg, magabiztosan törték az utat Szélváros belseje felé. A földön kínáló árusokat, standok, hangosan ordítozó kofák, és sokkal értékesebb árucikkek váltották fel. Egy komor képű, halhasú pingvin kifényesített kagyló és csigaházakat kínált, egy hegyesszarvú, fehér bundájú zsebkecske faragott nyelű napernyőket, egy megtermett tavihód pedig apró dobozkákat árult. Éjfekete annyi portékát látott, hogy alig győzte befogadni a látványt.

– Hófehér! Nem arról volt szó, hogy ez egy gyümölcsvásár?

– A portékák nem az árusok kezének, fantáziájának, vagy a természetnek a gyümölcsei? – kérdezett vissza a madárka, túlharsogva a hangzavart. Éjfekete kénytelen volt igazat adni neki.

A fivérek hirtelen megtorpantak egy asztalnál, melyen egy fiatal, szürke és sárga csíkos zsebbárány heverészett, és bárgyún mosolygott egy virágárus báránykisasszonyra – aki vagy fél tucat zsebéből kínálgatta a szebbnél szebb és illatosabb virágokat.

– Le az asztalról öcskös! – kiáltott rá Szürkezöld, majd hátrafordult Éjfeketéhez. – Ő itt a legfiatalabb öcsénk, Szürkesárga. Ő foglalta a helyet, az asztalbitorlók elől.

– Ó, utazók! – kiáltott fel izgatottan a legfiatalabb Egyzseb. – Honnan jöttök és hová mentek?

– Ne, kíváncsiskodj! – korholta Szürkezöld. Szürkesárga csalódott képet vágott, majd leugrott az asztalról, és kishíján kibicsaklott a bokája. – Inkább segíts kipakolni, már szörnyen fáj a hátam a rengeteg meggytől!

– De legalább gazdagok leszünk! – ujjongott Szürkesárga, mire egy megrovó tekintetet zsebelhetett be legidősebb bátyjától. A fiatal zsebbárány csak megvonta a vállát. – Régóta szeretnék egy igazi kagylót. Állítólag ha a füledhez teszed őket, hallod a tenger hangját. Én pedig nagyon szeretném hallani a tengert!

– Jól van, jól van! Elég a szóból.

Éjfekete és Hófehér is segített nekik kipakolni, és szépen elrendezni a gyümölcsöket. Értesülve a kivételes meggyről, a vásárlók azonnal sorba álltak. Amikor végeztek, a felhőbárány elindult körülnézni, de Hófehér nélkül, mert neki akadt némi elintéznivalója. Elbúcsúztak egy rövid időre.

•

Éjfekete hamar hozzászokott a tolakodáshoz. Olyan nagy volt a tömeg, hogy másképpen nem tudott volna előrébb jutni. Elhaladt egy piros körbárány asztala mellett – az oldalán fehér, szabályos kör alakú foltok virítottak –, aki csupa piros portékát árult, egy rozsda színű, porcelánhasú kutya mellett, aki ínycsiklandóan finomnak nevezte a porcelán birkaszobrait, és egy kőhasú farkas mellett, aki ropogós sziklákat és kavicsokat árult. Éjfekete úgy sejtette, hogy a fogai nagyon is bánták volna a kavics ropogtatást, ezért tovább állt.

A vásárlók szinte fürtökben lógtak az üvegárusok standjain. A legnagyobb csődület az üveggolyót kínáló, Nagyfülű Elefánt asztalánál volt – köztudott, hogy a Nagyfülű elefántok a legjobb üvegművesek mezőség szerte. Az árus az egyik ház sarkánál próbálta összehúzni magát, hogy ne tűnjön olyan óriásinak, mint amekkora valójában volt. Az értékes áru miatt, két marcona társa fogta közre az asztalt. Az őrök pásztázták a tömeget, de még ez sem tudta elrettenteni a kíváncsiskodókat. Éjfekete kivárta a sorát, és amikor végre odafért, a fekete bársonnyal leterített asztalhoz, szemügyre vette a szebbnél szebb üveggolyókat. Volt közöttük olyan, mint amit a batyujában rejtegetett, melyben egy kósza fénynyaláb életre kelteti a színeket. Az egyszínűekben a legközelebb álló gondolatai elevenedtek meg. Ahogy Éjfekete látta, az összesben apró golyócskák gurultak ide-oda. Az aranyszínűek a leghőbb vágyakat mutatták meg, a ködös belsejűek pedig a jövőt. Még számos más elbűvölő darab sorakozott az asztalon, de elképzelni sem tudta, hogy milyen varázserőt rejtenek. Nem volt ideje kitalálni, mert mások is szerettek volna legalább egy pillantást vetni a ritkaságokra.

A következő standhoz csengettyűszó csalta. Ezernyi csengő és kolomp csüngött alá az asztal fölé állított fémkeretről. A szellő simogatta valamennyiüket, csodás hangokat csiholva ki belőlük, a vásározók legnagyobb örömére. De ezt a furcsa zenét, egy kofa túlordította.

– Csodavizet vegyenek! Fáj valamije? Csak egyetlen korty a csodavízből, és a fájdalom a múlté!

Éjfekete a csodavizet kínáló, gyümölcshasú mosómedve standjához lépett, sok más érdeklődővel együtt. Izomlázáról szinte teljesen megfeledkezett, de most, hogy emlékeztették rá, rögtön visszatért a fájdalom.

– Nem hisznek nekem? Hát próbálják ki!

Az asztalon két favödör állt, melyekből merőkanál nyele kandikált ki; ezekből kaptak egy-egy korty csodavizet a vállalkozó szelleműek. Az asztal mögött két hatalmas, csapokkal ellátott hordó állt, melyeket három másik banditamaszkos, gyümölcshasú mosómedve őrzött. Éjfekete is jelentkezett egy ingyen kortyért, és ahogy legurult a csodavíz a torkán, meg sem állt a hasában, hanem szétterjedt minden egyes porcikájában. Az izomláznak nyoma sem maradt.

Meglepettség ült ki az arcára, mire a mosómedve elmosolyodott.

– Nohát! Nem hitt nekem igaz?

Éjfekete megrázta a fejét, majd az aszalt meggyeinek nagy részét feláldozva, cserélt egy kulacs csodavizet. Mégiscsak vándor volt! Ki tudja, hogy mit tartogat számukra az út?

Hajlongva és elégedetten váltak el a mosómedvével, mindketten úgy érezték, hogy remek vásárt csináltak. Ahogy tovább sétált az asztalok között, gyönyörködhetett hímzett kelmékben és kendőkben, faragott szobrokban, talizmánokban, érdekes örökmozgókban, üvegbe zárt buborékokban, különleges alakú és színű üvegekben, lila és kék lekvárokban, beszélő növényekben és rengeteg más varázslatos portékában. Végül visszatért a város kapujához, és a maradék édes meggyét elcserélte három sárga banánra, némi cukrozott fügére és barna datolyára, sőt, még egy hosszú répát is sikerült beszereznie.

Vidáman tért vissza az Egyzseb testvérek standjához, melyen már csak néhány szem meggy árválkodott. Hófehér is visszatért, amikor meglátta útitársát, mosolyogva a fivérek felé bökött a szárnyával. A legfiatalabb Egyzseb arcán bárgyú mosoly terült szét, de a virágárus kisasszony helyett, egy gyönyörű, csíkosbárány hölgy felé. Éppen napernyők között válogatott, bundáját cikkcakkos, rózsaszín, barna, halvány kék és krémszínű csíkok tarkították, és olyan légiesség volt minden mozdulatában, amit juhoknál nemigen látni. Szürkezöld, egy taslit nyomott öccse fejére rendreutasítás gyanánt, de Éjfeketének úgy tűnt, hogy az igazi ok, Szürkesárga kilátást eltakaró kobakja volt.

A felhőbárány megköszörülte a torkát, mire mindketten felé fordultak.

– Úgy látom sikeres volt a vásár – jegyezte meg Éjfekete.

– Úgy bizony! – mosolygott Szürkesárga, és meglengette a hatalmas kagylót, amit vásárolt. – Kipróbálod?

Éjfekete bólintott, és a füléhez emelte a kagylót. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy kizárja a vásári hangzavart, és meghallhassa a tenger zúgását. Érdekes volt, hogy a kagyló megőrizte a víz hangját. Mindez azonban nyomába sem ért a gyümölcsvásárnak, a rengeteg vásározónak, portékának, és az egész napos élménynek.

Szélváros maga volt a csoda!