A varázshorkoló és az égi pék meséje

Nos, ez volt a címe az aranyvackorra küldött mesének. Úgy gondoltam, hogy felteszem ide, Mazsu illusztrációival együtt, hiszen ez is egy mérföldkő, és később is szeretnék rá emlékezni. A történetbe egy kicsit belenyúltam a leadott verzióhoz képest, mostani szemmel hozzá is tennék és el is vennék. A fejemben egyébként egy egész égi mese sorozat van, karakterekkel és eseményekkel, meg persze az Elzás kerettel együtt. Egyszer talán leírom, de jelenleg rengeteg más történet vár a sorára.

A varázshorkoló és az égi pék meséje

Írta: Tóth Fanni/Piroseper

Illusztrálta: Sóvári Melinda/Mazsu

Elza vadul vicsorgott a fürdőszobai tükörbe, miközben a fogát sikálta. Amikor a csempére ragasztott apró homokóra utolsó porszeme is az alsó tartályba hullott, kimosta a fogkeféjét, és kiöblítette a száját. Alig várta, hogy ágyba kerüljön, és lefeküdhessen aludni. Még mielőtt berohant volna a szobájába, belesett a Nagypapához. A ferde orrú, ősz öregember a zöld karosszékében szundikált, egy nyitott újsággal a kezében. Nagy pocakja minden egyes lélegzetvételkor felfúvódott, majd leengedett, mint egy óriási lufi. Elza elmosolyodott a látványon, ez bizony jót jelentett. Vidáman beszökdécselt a saját, fehérre mázolt ajtaján, és bebújt a virágos takarója alá. Anyu bejött szép álmokat kívánni, majd lekapcsolta a villanyt, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy pici rést hagyott, hogy a ház fénye beszűrődhessen a szobába. Miután Anyu visszatért a konyhába, Elza kiszállt az ágyából, és a könyvespolchoz settenkedett. Egy kisszéket húzott a bútor elé, felállt rá és leemelte a legvaskosabb kötetet a felső polcról. Visszatolta a széket a helyére, és gyorsan visszamászott az ágyába a kinccsel a kezében.

Nagypapa éppen ekkor kezdett horkolni, olyan hangerővel, hogy azt valószínűleg Kincső néni is hallotta a szomszéd lakásban. Elzát azonban ez egy cseppet sem zavarta. Magasra emelte a mesekönyvét, hogy a horkolást ő is jól hallhassa. Nem is kellett sokat várnia, még a karjának sem volt ideje elgémberedni, amikor a nagy könyv megrázkódott. Izgatottan maga felé fordította a kötetet.

– Szia, könyv! – suttogta halkan.

– Szia, Elza! – válaszolt a könyv egy kicsit rekedtes hangon. – Örülök, hogy végre kivettél a többiek közül, mert már rettenetesen szorítottak.

– Ne haragudj! – sajnálkozott Elza. – Én mindig szépen leteszlek valahova, de Anyu visszarak téged a polcra. Azt pedig mégsem mondhatom neki, hogy ott nem érzed jól magad.

A könyv hosszan sóhajtott:

– Igazad van.

Nagypapa nagyot horkantott, még nyammogott is, majd tovább folytatta a hangos alvást. A könyv felkuncogott:

– Még szerencse, hogy a papád öregkorára ilyen hangos horkoló lett. Így nem kell egy szobában lennem vele, hogy a varázslat működjön. Roppant kellemetlen lenne, mert különben nem tudnék neked mesélni.

Elza elmosolyodott. Már megszokta, hogy a könyv sokat beszél, hiszen amikor Nagypapa nem horkolt, akkor mesélő barátja is néma maradt.

– Elza, az alsó polcodon egy régi atlaszod porosodik– annyira lehalkította a hangját, hogy a lánynak egy kicsit közelebb kellett hajolnia, hogy értsen minden szót. – Állandóan panaszkodik, hogy teljesen megfeledkeztél róla.

Elza összevonta a szemöldökét.

– A rokonaid is tudnak beszélni?

– Ó, dehogy! – felelte büszkén. – Csak én tudok úgy megszólalni, hogy az emberek is értsék. De nem is vagyok olyan, mint a többiek. Hiszen tudod: én az Égi Város nyomdájából származom, és maga Kádán, a bölcs nyomdász készítette a kötésemet.

– Emlékszem a történetre! – nevetett Elza. – Ahogy Melbára a zoknikötőre és Orvinra, a boldog hegedűművészre is. Ma kiről fogsz mesélni?

A könyv elgondolkodva hümmögött.

– Ma Barláról, az égi pékről fogsz hallani, aki nem kenyereket sütött, mint a földi mesterek, hanem felhőket.

Elza lelkesen összecsapta a tenyerét, kényelmesen elhelyezkedett a takaró alatt, a könyv pedig beszélni kezdett.

Barla az égi pék, nem arra ébredt, mint általában a földi emberek. Nem volt kakasa, vagy csörgő vekkerórája, sőt, nem készítettek neki rántottát vagy palacsintát, hogy a finom illat felébreszthesse. A pék mindig arra ébredt, hogy kihűlt a kemencéje. Talán nem meglepő, hogy így minden reggel bal lábbal kelt, hiszen a hűvös levegő és a fájó dereka éppen elég okot adott rá, hogy zsémbes legyen. Egy zsémbes pék pedig nem a legjobb társaság. Szegény pékfiú is inkább az ajtó előtt hagyta az előkészített tüzelőt és a felhők habos alapanyagát, csak ne kelljen gazdája útjába kerülnie reggelente. Egy nagy nyújtózkodás után, Barla első dolga a kemence begyújtása volt. Ezt a műveletet sosem hagyta holmi pékfiúkra, hiszen csak ő ismerte kemencéje szeszélyes titkait. Amikor a tűz már ropogott, egy kicsit jobb kedvre derült. Meghúzott egy apró csengőt, és megmosakodott amíg meg nem érkezett a fahéjas kávéja és a négy tücsökből álló apró zenekara. Mire felhörpintette a forró italt, a zsémbességének nyoma sem maradt.

Barla művésznek tartotta magát annak ellenére, hogy a város többi lakója csak egy egyszerű péknek látta őt. A zene volt az ihletője, anélkül teljesen tehetetlennek érezte magát. Intett a tücsökbandának, akik azonnal muzsikálni kezdtek. Bármilyen dallamot játszhattak, amihez csak kedvük támadt. Barla felkötötte a kötényét, a fejébe nyomta lapos fejfedőjét, feltűrte az ingujját, és egy hangos ujjropogtatást követően munkához látott.

Beletúrt a puha felhő alapanyagba, és egy kisebb adagot tett egy keverőtálba. A zenészek bús melódiát játszottak. Barla fogta a szomorú dallamot, és a nyers alaphoz keverte, engedett hozzá egy kevés vizet, és erősen gyúrni kezdte az összetevőket. A felhőtészta ragadós lett a csüggedtségtől, ráadásul a pék néhány könnycseppje is a masszába hullott. Amikor megfelelő állagú lett, kisebb darabokat halmozott egy tálcára, és betolta őket a forró kemencébe.

Az esőfelhők lassú tűzön érlelődtek. Amikor elkészültek, a pékfiú kihúzta őket a kemencéből, és kicipekedett velük a kutyavontatta szállítókocsihoz. Mire végzett a művelettel, a ruhájából csavarni lehetett a vizet.

A zenekar tudta, hogy ekkor érdemes új dalba kezdeni, ezért vidám zenére váltott. Az égi pék ezt a dallamot is elkapta, és a friss alaphoz keverte.

Leemelte a fűszeres polcról a mesekivonatos üveget, és néhányat cseppentett belőle a tésztába.

A zene felgyorsult, a massza pedig mocorogni kezdett. A mester alig győzte szétválasztani a bárányfelhőket. A kis teremtmények leugráltak a pultról, elbújtak a zsákok közé és a bútorok alá, egymást kergették, sőt egyikük rágcsálni kezdte a pék kinti papucsát is. Barla csengetett a pékfiúért, de még ketten is alig győzték összeszedni a rakoncátlan felhőket. Végül sikerült mindet összegyűjteni, és beterelni őket a kemencébe. A nagy rendetlenségből okulva a megsült bárányfelhőket egy nagy zsákba rakták. A nyakigláb pékfiú nagyon megizzadt, mire kivonszolta a zsákot a kutyafogathoz, az esőfelhők mellé.

Barla is kifáradt a felhőfogócskában, így pihenőt rendelt el. A tücskök letették a hangszereiket, és elővették az otthonról hozott elemózsiát. Jóízűen ették apró szendvicseiket, Barla pedig leszaladt a közeli kifőzdébe egy adag mákos gubáért (legnagyobb bosszúságára, lyukas papucsban volt kénytelen lemenni). Hamar befalta az ételt, és már a következő adag felhőn dolgozott volna, de a rovarzenészek még mindig vidáman trécseltek munka helyett. A lyukas papucs és a tücskök elhúzódó ebédszünete igazán bosszús hangulatba hozta. A zenekar megérezte a pék egyre növekvő haragját, ezért gyorsan eltették maradék ebédjüket, magukhoz vették szerszámaikat, és drámai dallamot csikartak ki belőlük. A pék a hangokon kívül saját haragját is hozzáöntötte a felhőalaphoz. Lekapta a szürke színezéket a fűszeres polcról, és talán túl sokat is öntött a tésztába. Hatalmas huzat támadt, amikor a pékfiú tüzelőt hozott be az ajtón. A keveréket életre keltette a légmozgás, és dühös orkánként kavarogni kezdett a tálban. A pék gyorsan kiöntötte az egyre sötétebb masszát egy tálcára, és becsúsztatta a kemencébe. Amikor elkészült a viharfelhő, egészben vitette ki a pékfiúval. A fergeteg nagyra dagadt, és annyira szétfolyt a keskeny tálcán, hogy a fiú kénytelen volt minduntalan visszatuszkolni a lefele hömpölygő részeket.

A tücsökzenészek megint váltottak, és simogató muzsikába kezdtek. A péknek rögtön fagylaltok, vattacukrok és édességek jutottak eszébe. A puha alapanyaghoz csak egy kevés színt öntött: némi lilát, sárgát és pár csepp bájt. Ilyen felhőket láthatnak az emberek naplementekor. Csupa elbűvölő ecsetvonás, akár a festményeken. Barla igazi művész volt, vászna pedig nem más, mint a tiszta kék ég. Jókedvre derült utolsó műve láttán. A finom vattacukor felhőket éppen csak meg kellett pirítani, hogy a színek még élénkebbek legyenek. Amikor elkészültek, egy kevés csillámot szórt rájuk, és egy nagy kosárba borította őket. A nap legjobban sikerült alkotásaként maga vitte ki a kocsihoz a kosarat.

Egy kicsit sáros volt a föld a rengeteg víztől, de a gumicsizmás kutyákat nem igazán zavarta a zord időjárás. Csepke, az apró termetű kutyaidomár hölgy türelmetlenül várta az utolsó sütés eredményét. Mint felelős szállítónak, neki kellett kiosztania az értékes rakományt a földi világban.

– Barla, kérem, siessen azzal az utolsó adaggal! Az eső és viharfelhők teljesen eláztatják az utat!

A pék Csepke mellé tette a kosarat.

– Ez lett ma a legjobb művem, Csepke! Kérem, egy olyan területen szórja szét ezt a kupac felhőt, ahol a földi emberek még nem felejtettek el az égre nézni és a csodákban gyönyörködni.

A hölgy biccentett:

– A többi, hová legyen?

Barla eltűnődött a kérdésen. Szerette felelősségteljesen elosztani műveit.

– Az esőfelhőt vigye egy aszályos vidékre, ahol szomjaznak a növények! A bárányfelhőket oda, ahol sok a gyerek! Tudja, a gyerekek észreveszik a változó formákat, miattuk teszem bele a mesekivonatot. Az orkánnak egy elhagyott területen a helye, ahol szabadon kitombolhatja magát, de nem kelthet félelmet.

Az apró hölgy bólintott, és lila esőkabátját a fejébe húzva kiadta a titkos vezényszót a kutyáknak. A fogat nyikorogva elindult, vizes csíkot és sarat hagyva maga után.

A pék fáradtan, de elégedetten nézett a távolodó jármű után. Elbúcsúzott az alkotásaitól, mielőtt eltűntek volna a láthatáron. Lassan visszacammogott a pékségbe. A pékfiúval rendet raktak, majd hazaengedte a tücsökzenekarral együtt. Jól megérdemelt vacsoráját elköltve a kemence meleg padkájára kucorodott, és álomra hajtotta a fejét.

A könyv elhallgatott. Elza egy ideig csak merengett magában.

– Mi történik, ha az égi pék alszik? – kérdezte halkan.

– Hát nem is sejted Elza?

A lánynak lett volna ötlete, de túl álmos volt hozzá, hogy szavakba öntse, ezért csak megrázta a fejét.

– Hát jó, akkor megmondom én a választ: amikor az égi pék alszik, egyetlen felhő sem száll az égen, és ekkor láthatóvá válik az égi csillagültetvény minden egyes földi ember számára.

Elza erőt vett magán és kikászálódott az ágyból. A könyvet a kis asztalára tette, és az ablakhoz lépett. Az égen nem voltak felhők, látta a világító csillagokat.

– Az égi pék alszik! – örvendezett. – Látszódnak a csillagok! De miféle ültetvényről beszéltél az előbb?

Nem érkezett válasz. Elza összevont szemöldökkel hallgatózott, de csak a csend kúszott a fülébe. Nagypapa nem horkolt. Gyorsan visszamászott az ágyba, és magára húzta a takarót. Nagypapa kicsoszogott a szobájából, valószínűleg egy pohár vízért ment. Elzának lassan lecsukódott a szeme, de nagyon remélte, hogy másnap este a könyv elmeséli a csillagültetvények történetét. Álmában Csepke mellett ült a kutyák vontatta kocsin, és segített elszórni a felhőket az égbolton.