Mesemese

Nos, mostanság teljesen lefoglal az iskola. Elöntöttek a beadandók, a kiselőadások, és akkor szó sem esett az egyéb házikról. A kreatív dolgokkal lassabban haladok, most könyvborítók vannak soron. Természetesen megmutatom őket amint kész lesznek. :)

De, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, hoztam mára egy mesét. Az Aranyvackor pályázatra készült, de amikor nem találtam illusztrátort hozzá, írtam egy másikat (végül az alábbi mesét is elvállalták volna, de az új történet lett a befutó nálam is és a rajzolónál is). Azonban nagyon megkedveltem Hubát, ezért nem bújkálhatott tovább a számítógépem egyik eldugott mappájában.

Fogadjátok szeretettel!

(Az első bekezdés elolvasása után, katt a "További bejegyzések" gombra. Még nem találtam meg, hol tudnám ezt a szöveget simán csak "Továbbra" változtatni :))

Az álmodozó holdhal meséje

Írta: Tóth Fanni/Piroseper

Huba, a terebélyes holdhal, megbabonázva bámulta az éjszakai eget a nyílt tenger kellős közepén. A víz felszínéhez közel, lassan ringott előre-hátra, mégis képtelen volt álomra szenderülni. A sejtelmesen világító égitest titkát szerette volna megfejteni. Nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett az égre egy magafajta, oda ahol egy csepp víz sincs. Ráadásul a Hold még repülni is tudott, hiszen minden éjszaka utat tört magának a csillagok között. Néha egyáltalán nem mutatkozott, máskor pedig csak a fél arcát mutatta, de Huba sejtette, hogy az óriási korong sosem tűnt el teljesen. Azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne vele és ő nézhetne le minden élőlényre aki csak él földön és vízben.

Helga volt a legbölcsebb és legöregebb élőlény akit a fiatal holdhal ismert, így nem is volt kérdés, hogy vele kell beszélnie. A meglett asszonyság hosszú kort megélt már, sok mindent látott. Vagy háromszor akkora méretűre nőtt, mint Huba, bőre vastag páncéllá erősödött, többé nem kellett tartania a cápák falánkságától, sem a fókák játékos kedvétől. Egyik nap, együtt indultak ebédelni a közelben húzódó medúza mezőre. Helga megfontoltan úszott előre, a nagyobb jószágokat célba véve. Huba erőlködve tartotta a sebességet, és időnként ő is becserkészett egy-egy kisebb, áttetsző példányt. Miközben falatoztak, Huba a lelkesedéstől kifulladva mesélt az égen világító holdkorongról, és a vágyáról, hogy egyszer ő is fentről nézhessen le a világra, és láthassa még azt a bizonyos szárazföldet is, ahová sohasem tehette ki az uszonyát.

Helga végighallgatta társát, és rövid töprengés után lassan beszélni kezdett.

– Tudod fiacskám, nem Te vagy az egyedüli, akit elbűvölt a holdkorong. Már az őseink is keresték a hasonlóságunk gyökerét. Szeretnéd tudni, hogy mire jutottak?

Huba izgatottan bólintott, az asszonyság pedig elégedetten felkuncogott.

– Azt mondják, mi vagyunk a Hold könnycseppjei – jelentette ki ünnepélyesen és gyorsan bekapott két arra járó szerencsétlen medúzát.

Huba nem számított erre a válaszra. Fiatal volt ugyan, de már nem hitt a mesékben. Helga elszomorodott fajtársa kételkedése láttán.

– Sejtettem, hogy nem lesz elég neked ez a magyarázat. A mai fiatalok már semmi jelentőséget nem tulajdonítanak a hosszú idők alatt kialakult legendáknak. Pedig a te korodban én megelégedtem ezzel a válasszal. Sőt, nekem még most is megfelel.

Huba továbbra is hallgatott, mire Helga felcsattant.

– Erre a hasonlóságra nincs épkézláb válasz! Jól jegyezd meg, hogy egyetlen holdhal sem képes víz nélkül életben maradni.

Huba szomorúan folytatta a táplálkozást. Ha még a legbölcsebb élőlény sem ismeri a Hold titkát, akkor ugyan ki tudhatná azt?

Huba nem beszélt többet az álmáról. Éjszakánként továbbra is az eget leste, de nappal ugyanazt csinálta amit a többiek: órákon át napozott vagy medúzát lakmározott, illetve a többi holdhallal mulatta az időt. Meglepő módon, hősünk legjobb barátja egy delfin volt, akit Delmárnak hívtak. Barátságuk nehezen indult, mivel Delmár sokat csúfolódott a holdhal lomhaságán, de végül mégis megkedvelték egymást. A delfinnek egész álló nap be sem állt a szája, minden egyes tengeri pletykát meg akart osztani barátjával. Aznap éppen egy pórul járt holdhalon köszörülte a nyelvét, nevezetesen a bolondos Henriken, akit kikosarazott Polli, az elegáns pörölycápa hölgy. Huba ismerte a fickót. Henrik örökké rímekbe szedte a mondandóját, és saját költeményeivel szórakoztatta a versre éhes közönségét. Polli valószínűleg a tánc vagy az ének szerelmese lehetett. De Delmár már egészen máshol járt, és izgatottság fogta el egy hatalmas árnyék láttán.

Huba először nem értette, hogy miért nem süt rá a nap. Egy darab felhő sem szállt az égen, márpedig más nem takarhatta el előle a fényt. Végül észrevette a monumentális testet, amely már távolról árnyékot vetett rá. Felidézte a szót, amit Delmár használt ezekre a félig levegőn úszó járművekre: hajó. A delfin boldogan fickándozott a hajótest mellett, Huba pedig óvatosan közelebb úszott, hogy a saját szemével is láthassa ezt a furcsa lényt. Semmi élő nem volt benne, Delmár állítása szerint az élőlények, azok a bizonyos emberek a fedélzeten járkáltak, de Huba nem tudta kivenni őket a vízfelszín alól. A delfin szinte eszét vesztve ugrálta a duplaszaltókat, mintha el akarta volna bűvölni azokat az embereket. Huba hamar elvesztette az érdeklődését, és komótosan tova úszott a napfényes vízekre.

Azt mondják, a holdhalak sokat alszanak. A nap önti rájuk a meleget, a sós víz pedig könnyen álomba ringatja őket. Huba is inkább nappal szundikált, mindig együtt egy kisebb csoporttal. Még árthattak neki a cápák, ezért nem volt ajánlatos egyedül pihennie. Álmában szárnyakat növesztett, akárcsak a sirályok. Boldogan szelte át az eget, az ismeretlen szárazföld felé közeledve. Éppen a nagy pillanat előtt riadt fel és a legrosszabb rémálma vette kezdetét. Nem kapott levegőt, kopoltyújából kifolyt az összes víz. Testén erős rángások futottak végig, ahogy próbálta kiszabadítani magát a húsába vájó, egyre inkább rácsavarodó hálóból. Látta, hogy távolodik a vízfelszíntől, és rettegett, hogy soha többé nem merülhet el az éltető vízben. Később nehezen tudta felidézni ezeket a pillanatokat. Emlékezete kitörölte az első néhány napot. Egy nem túl mély medencébe tették. A fények megváltoztak, minden világosabb és sárgásabb színt öltött, a puszta levegőn pedig két lábon járó szörnyek mászkáltak. Rádöbbent, hogy az emberek ragadták ki a tengerből. Miközben elkeseredetten rótta a köröket a sekély medencében, Delmár rémmeséi ötlöttek fel benne újra és újra, miszerint a tengeri élőlények sokszor az emberek hasában végzik életüket.

Besötétedett, a titokzatos Hold teljes pompájában nézett le rá. Úgy tűnt mintha aznap éjjel lassabban gördülne a fényes csillagok között, talán hogy minél többet fürödhessen a fiatal holdhal csodálatában. Huba tudta, hogy szorítja az idő, halkan rimánkodott, hogy az égitest megkönyörüljön rajta és vonja magához. De nem történt meg a csoda. Huba soha többé nem látta a Holdat!

Egy nagyon furcsa helyen találta magát, amikor magához tért. Megintcsak memóriája segítette át a zavaros pillanatokon amikor a sekély medencéből kiemelték, és sok megpróbáltatás után egy újabba tették. A víznek itt egy kicsit furcsa íze volt, sok fényforrás világított az égen, és sok más apró élőlény is úszkált körülötte. A medence egyik falán átlátott. Ahogy lassan körbejárt és óvatosan szemmel tartotta azt az oldalt, embereket látott elsétálni a furcsa fal előtt. Voltak közöttük egészen picik is, de mindannyian kíváncsian lestek be a zárt világba. A fiatal holdhal volt a legnagyobb élőlény az akvárium lakói között. Lassan megtanulta a nevüket, de képtelen volt felvenni az ütemet a hadaró beszédükkel. A nagyobb és színesebb halak kevélyen úszkáltak körbe, a többiekről tudomást sem véve. Márk, a különc muréna pedig mindig csak a fejét dugta ki az egyik sziklatömb alól. A köveken terpeszkedő korallokkal azonban szót lehetett érteni. Egy égő piros színű egyed, bizonyos Karola igazán kedvesen fogadta Hubát. Amikor a hölgy nem beszélt, vidáman dudorászott és a dallamra lengette ezernyi apró polipkarját.

– Karola, kérlek ne érts félre! – kezdett bele mondandójába hősünk, több napi gondolkodás után. – De ugyan miért énekelsz, nap nap után, amikor itt kell senyvednünk ebben az akváriumban. Nem mondom, a koszt megfelelő, a társaság sem utolsó, de mégis be vagyunk ide szorítva, talán az életünk végéig. Nem járhatjuk többé a végtelen tengert, nem találkozhatunk a fajtársainkkal, és az itteni lézengésen kívül nem csinálhatunk semmi mást.

– Ó, kedves barátom, én boldog vagyok itt – duruzsolta a korall. – Igaz, a víz egy csöppet furcsa, a szórakoztatás pedig egyhangú, de itt nyugodtan terjeszkedhetek, amíg csak tart a szikla. Nem háborog a tenger, és nem zargat semmi más sem.

Huba csak ingatta a fejét. Belátta, hogy Karola nem volt az az úszós típus, csak ücsörgött a kőhalmon, és a mesterséges fényben sütkérezett. A kis korall azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

– Huba barátom, mégis mi hiányzik neked a leginkább?

A holdhalnak nem is kellett gondolkodnia a válaszon. Minden egyes nap csak azok jártak a fejében, akiket kénytelen volt hátrahagyni.

– A fajtársaim, és a legjobb barátom Delmár, a delfin. Ő volt a legnagyobb mesélő akit csak ismertem. Persze a nap is hiányzik, de leginkább a Holdat hiányolom.

– Holdat? – Szólt közbe egy apró halacska, a Huba köré tömörült tömegből. – Mi az a Hold?

– Ti nem ismeritek a Holdat? – kérdezte megrökönyödve a holdhal, és először feledkezett meg arról, hogy önmagát sajnálja. A kis színes halak összenéztek, és sorban megrázták az apró fejüket. A kevély társaság is közelebb merészkedett hallgatózni, de úgy tettek, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket a párbeszéd.

– Mi már akváriumban születtünk, sosem jártunk a külvilágban. – folytatta a szószóló bohóchal, nevezetesen Boga, mire egyetértő moraj futott végig a kis csoporton.

– Ó, a Hold az egy fényesen világító korong, mely szinte minden éjszaka megjelenik az égen – magyarázta merengve Huba. – Egy vándor, aki csak mosolyog az egész világra.

Boga az egyik lámpára meresztette apró halszemét, mire Huba megrázta magát.

– A Hold hatalmas, és messze száll az égen. Csak…

– Olyan nagy mint Te? – kérdezte Boga kíváncsian, a holdhalba fojtva a szót.

– Nem, dehogy – tiltakozott Huba, és lázasan törte a fejét, miként írhatná le a legmegfelelőbben a régen látott égi jelenséget.

– De igen! – kiáltott fel Karola izgatottan. – Huba, ússz a felszínre és csinálj úgy, mintha napoznál! Ti pedig húzodjatok minél közelebb az akvárium fenekéhez. Úgy, ni!

Hősünk és a kis halak, sőt még a nagyobbak is tették, amit Karola javasolt nekik. Huba ráfeküdt a vízre, a felszínhez közel, mintha csak otthon, a nyílt tengeren lett volna. Becsukta a szemét, hogy jobban felidézhesse az érzést.

– Pontosan ilyen a Hold! – kiáltott fel Márk a muréna, aki egészen kimerészkedett rejtekhelyéről és látattni engedte hosszú, szürke testét.

– Igen, igazad van! – sipította Karola, és hangtalanul összecsapta apró csápjait.

Huba kinyitotta a szemét és az ámulat minden rossz érzését elsöpörte. Az akvárium összes lakója őt nézte, egy részük félre fordított testtel fogadta be a látványt, mások kíváncsian méregették. Az üvegfalon túl is minden emberi szem rá szegeződött. A holdhal minden egyes sejtjében öröm áradt szét. Mostmár tudta, hogy a titokzatos égitest mit élhetett át éjszakánként. Minden vizi és szárazföldi lény az ezüstösen csillogó Hubára emelte a tekintetét, aki pedig boldogan mosolyogva nézett le saját kis zárt világára.